|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 33 találat | lapozás: 1-30 | 31-33 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kenéz Ferenc 2017. november 28.Írói üzenetek nyomában a VigadóbanLegyen kritika közöttünk! Csütörtökön, a kézdivásárhelyi Vigadó dísztermében író–olvasó találkozót rendeztek dr. Borcsa János kritikus–irodalomtörténész–könyvkiadóval az Írói üzenetek nyomában című tanulmánykötete és az általa szerkesztett Szentkatolnai Bálint Gábor Válogatott művek megjelenése apropóján. Ferencz Éva tanárnő köszöntötte a szép számban megjelent érdeklődőket, majd miután ismertette az est főszereplőjének eddigi életútját, az Írói üzenetek nyomában című kötetet méltatta. A három fejezet közül az elsőben tizenhat kritika és recenzió kapott helyet, amelyekben verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolat, haiku, aparegények, bukolikák és alkotóik tárulnak ki és fejtődnek meg. „Borcsa János kritikáiban, tanulmányaiban egyaránt helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert Fekete Vince, Markó Béla, Bogdán Vilmos vagy Bogdán László, a 19. századi naplóíró Kozma Katinka és Szentkatolnai Bálint Gábor”, hangzott el. Jelen kötetben az erdélyi irodalom kortárs klasszikusai (Bogdán László, Ferenczes István, Kántor Lajos, Ferencz Imre, Kenéz Ferenc, Lőrincz György), a középnemzedékbeliek (Fekete Vince, Molnár Vilmos, Lövétei Lázár László, Zsidó Ferenc, Tompa Andrea, László Noémi) és a fiatalabbak (Bálint Tamás, Muszka Sándor) is jelen vannak. A második részben két nagyobb lélegzetvételű tanulmány, illetve egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata olvasható Legyen kritika közöttünk! címmel, míg a harmadik rész – a jegyzetek mellett – jeles vagy tragikus évfordulók kapcsán született írásokat tartalmaz. Az egyetemes értékek mentén (becsület, erkölcs, haza, szabadság) írt jegyzetek kiállták az idő próbáját, fogalmazott a méltató. „Bár lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő üzenete volt minden írásnak, így, egy kötetbe gyűjtve érik egységes egésszé, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé”. Végezetül a Legyen kritika közöttünk! című írásból idézett: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjunk hasznos dolgok elmondására.” A folytatásban Gazda József író a Szentkatolnai Bálint Gábor válogatott műveit tartalmazó kötetet (erről bővebb beszámolót csütörtöki lapszámunkban olvashattak) ismertette, majd a szerző dedikált. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. november 30.Borcsa János, a beavató és beavatott„A végtelen idő, illetve a történelem korlátai között élő ember kísérleteket tesz véges élete folyamán: hozzáad a teremtett világhoz, ezáltal próbálná életét is meghosszabbítani…” – írja Borcsa János egyik kortárs költőnk munkásságáról elmélkedve. Az Írói üzenetek nyomában című új kötetében található ez az írás. A kritikus új kötete a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jött ki a nyomdából, és kritikák, tanulmányok, jegyzetek gyűjteménye, melyek 2010–2016 között jelentek meg első közlésben különböző napilapokban, folyóiratokban, periodikákban, internetes portálokon. Megnevezni őket már csak azért is érdemes, mert szép térképét rajzolják meg Borcsa János szellemi hatósugarának. Háromszéken, szűkebb pátriánkban a Háromszékben és a Székely Hírmondóban közölt, Székelyföldön, illetve általában a magyar nyelvterületen a Székelyföld kulturális folyóiratban, Erdély-szerte a Helikon, a Korunk folyóiratokban, az anyaországban a Bárka, a Hitel, a Forrás hasábjain, a nagyvilágban pedig a Kortárs Online, illetve az előbb felsorolt kiadványok internetes oldalain. Joggal tarthat számot Borcsa János az egyszerre táguló és szűkülő világfalu olvasóinak érdeklődésére. Kritikáiban, tanulmányaiban és irodalmi jegyzeteiben éppen úgy helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert alkotó (Fekete Vince, Markó Béla, Molnár Vilmos, Bogdán László), mint a 19. századi naplóíró Kozma Katinka, vagy általában klasszikusaink. Jegyzetei, bár többségük adott időpontban s adott alkalomból keletkeztek első közlésükkor, kiállják az idő próbáját, lévén, hogy egyetemes értékek mentén íródtak, úgy mint becsület, erkölcs, haza, szabadság. S lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő, megfontolandó üzenete volt minden írásnak, de így, egy kötetbe gyűjtve kerekedik ki, érik össze egységes rendszerré, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé. A három ciklus közül az első kritikák és recenziók gyűjteménye, 16 méltató, olvasótoborzó, vagy ahogy egy előző kötetét emlegették, olvastató írás. Verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolatok, haikuk, aparegény, bukolikák világa tárul fel bennük, és velük együtt az alkotók kerülnek közelebb az olvasókhoz: Bálint Tamás, Bogdán László, Elek Tibor, Fekete Vince, Ferencz Imre, Kántor Lajos, Kenéz Ferenc, László Noémi, Lőrincz György, Lövétei L. László, Markó Béla, Molnár Vilmos, Muszka Sándor, Temesi Ferenc és Zsidó Ferenc. A második ciklus két nagyobb lélegzetvételű tanulmányt tartalmaz, egyik a haza és magyarság kérdését vizsgálja erdélyi magyar költők műveiben, a másikban Tompa Andrea 2013-ban megjelent nagyregényéről értekezik, a harmadik pedig egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata Legyen kritika közöttünk! címmel. A kötet harmadik részében irodalmi jegyzetek olvashatók, amelyek irodalmi évfordulók, események kapcsán születtek. Hogy van-e, illetve mi szükség van a kritikára, így válaszolja meg a kérdést Borcsa János: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, hogy ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjon hasznos dolgok elmondására. Megtörténhet ugyanis, hogy szava hamarabb eljut az olvasóhoz, mint az íróé, minthogy az irodalomkritika nem önmagáért készül, hanem valósággal keresi, hogy minél előbb eljusson az olvasóhoz, hiszen értelme akkor van (…), ha befogadóra talál.” A napokban olvastam egy nagyon szép történetet. Eszerint a tibeti hagyomány azt tartja, hogy egy könyvnek energiája, értsd, lelke van, nem halott, papírra nyomtatott betűkből áll. A könyv viszont csak akkor él, ha éltetik a lelkét, fenntartják az energiáját. A buddhista szerzők ezért a könyv lelkét felolvasás útján adják át a beavatottnak, aki a maga során fölolvassa a könyvet másoknak. Ezt a tibetiek eleven, hallás általi átadásnak nevezik, és a könyv lelke akkor kezd élni, amikor a hallás utáni átadást aktív olvasás követi. Tibetben úgy vélik, csak így tudja a könyv betölteni a funkcióját. Kettőzötten igaz ez Borcsa János Írói üzenetek nyomában című kötetére, általában irodalomtörténészi, kritikusi munkájára. Borcsa János egyszerre beavató és beavatott. Kívánom, hogy legyen minél több beavatottja ezután is, és az írásai által megismert íróknak szintén! Ferencz Éva / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. december 8.Biológusnak tanult, mégis költő, író lett Ferenczes IstvánIfjúkorában nem a versek, hanem inkább a természet, a növények, állatok foglalkoztatták Ferenczes Istvánt, aki biológusnak tanult, és csak a főiskola utolsó szakaszában fordult az irodalom felé. Életműve, amely a kortárs magyar irodalom kiemelkedő jelentőségű alkotói közé emelte, bizonyítja, hogy ez jó választás volt. Azt vallja, verset nem kell mindenáron írni, csak akkor, ha annak igazi tétje van. Csíkpálfalván született 1944 karácsonyának másodnapján, vagyis a névnapján, de csak január 1-jén anyakönyvezték Ferencz-Salamon Istvánként – mint elmondta, lehet, hogy az első fiúunoka születése miatti öröm, mulatozás is közrejátszott a késlekedésben. Építőmester édesapja, Ferencz S. Imre számára a mesterség szeretete mellett az alkotás, a teremtés volt az elsődleges szempont – emlékezett vissza Ferenczes István. Ő vezette Csíksomlyón a Kós Károly tervei alapján készült KALOT-ház építését, Bukarestben többek között a királyi palota építésénél is dolgozott. Majd a pálfalvi új templom megkezdett építését vette át, amelyet szinte elölről kellett kezdeni, a templom elkészült (1949 júliusában szentelte fel Márton Áron püspök), de a végére már elfogyott a pénz. „Apám, aki színjátszó is volt, és olvasó ember, színdarabot tanult be a házasemberekkel, és addig járták a környékbeli falvakat, amíg összegyűlt a pénz a bádogosmunkára. A falunak kultúrotthon is kellett, azt is ő tervezte, építette, 1958 januárjában avatták fel, de egy héttel előtte még nem volt színpad. Apám az egyetlen tehenünket kivezette az istállóból, eladta, abból a pénzből lett meg a színpad” – mesélte. Pályát váltott, majd pofázott Noha elemi és középiskolás korában is írt verseket, bevallása szerint inkább a természet, az erdő, a növények, a madarak, vadak érdekelték. Biológusnak készült az egyetemen, és azt is végezte el. „Az egyetem utolsó éveiben rájöttem a rendkívül kiszolgáltatott és végzetes nemzetiségi sorsunkra, és éreztem valamit, hogy valamivel többet kellene tenni, mint biológusként dolgozni, növényt meghatározni, bogarat, lepkét gyűjteni. Kolozsváron akadtak barátok, Csíki László, Kenéz Ferenc, akik arra is felhívták a figyelmemet, hogy a mesterséget meg kell tanulni, így az egyetemi könyvtárban a biológia könyvek helyett a versesköteteket kezdtem olvasgatni” – emlékezett. A végső döntést édesapja 1967-ben bekövetkezett hirtelen halála adta meg. Az élet is segítette pályamódosítását, egy év tanítás után, amikor 1968-ban megalakult a megye és a Hargita napilap, újságíróként kezdett dolgozni, ami szerinte iskolának nagyon jó volt, de azt sem bánta meg, hogy 1975-ben eltávolították onnan. „A főszerkesztő, Albert Antal azt mondta, »értse meg, nem tudtam kiállni magáért, mert annyiszor megkértem, ne pofázzon, ne szidja a pártot a szerkesztőségben, a kocsmákban és otthon« – lehallgatták a telefonomat is. Utólag visszagondolva nagyon jót tett, borzalmas lett volna a napi sajtó taposómalmában élni, amikor örvendett az ember, hogy ha az igazat nem is, de a valót meg tudja írni” – vélekedett. Néhány éves szakirányítói munka után ismét újságíróként folytatta, a Falvak Dolgozó Népe munkatársaként bejárta Székelyföldet, élményeket szerzett, embereket ismert meg – ez a munka későbbi alkotásaiban, riportköteteiben is visszaköszönt. A cenzúra szorításában A rendszer rajta tartotta a szemét, első verseskötetéből 32 verset vágott ki a cenzúra. „Akkor úgy volt, hogy a cenzor minden oldalra rátette a pecsétet, nekem 32 versemre nem tette rá – ezért lett olyan vékony. Az mondták, pesszimizmust tükröztek – végül azoknak a verseknek nagy részét a következő kötetekbe sem raktam be” – elevenítette fel. 1987-ben a Megőszülsz, mint a fenyvesek című kötete már kész volt, amikor Egyed Péter, a szerkesztő felhívta telefonon, hogy a cenzor megint beszólt. „Péter bezárt a lakásába, és az volt a feladat, hogy az összes metafizikai jellegű, istennel, kereszttel, túlvilággal kapcsolatos részt ki kell gyomlálni. Én nem akartam, aztán Péter meggyőzött, és végül néhány vers még jobb is lett” – emlékezett. Egy hosszú versét – Hó hull örök vadászmezőkre volt az eredeti címe – szintén a cenzúra miatt Indián tél címmel közölte le Székely János, erről telefonon egyeztettek. „Abban az időben elég sűrűn hívattak a Szekuritátéra, be akartak szervezni. Egyszer rám kérdezett a magyarul tökéletesen beszélő vallatótiszt, hogy miért kellett a vers címét megváltoztatni? A telefonból tudhatta” – mesélte. Ezt a verset akkor a temesvári magyar középiskolások Toró T. Tibor osztályfőnök irányításával betanulták, nagy sikerrel előadták, utána botrány lett, Torót menesztették a tanügyből. „Meghívtak a Temesvári Magyar Napokra, ahol az egykori diákok ismét előadták a verset, és azt mondták, hogy életük meghatározó élménye volt. Mindig az volt az elvem, hogy nem kell minden áron verset írni, csak akkor, amikor az embert nagyon égeti, és valami nagy tétje van. Voltak nekem két-három éves hallgatásaim, után aztán jöttek nagy felszabadult dolgok, Az utolsó kenyér vagy a Ki virággal megveretett című kötetek” – elevenítette fel. Vers egy Trabanton Az 1989-es változások előtt egy évvel írta A diktatúra közhelyei című versét, amely, mint mondta, nem is volt teljesen kész, de több példányba legépelte, és odaadta néhány embernek, akik kézről kézre adták. „December 22-én délben, amikor elrepült a diktátor, egy csomag gyertyával lementem a főtérre, meggyújtottam néhányat. Kezdtek jönni az emberek, megjelent egy lyukas zászlóval egy Trabant, feltettek a tetejére, és valaki a kezembe nyomta a vers kézzel írt változatát, hogy olvassam fel. A tömeg kiabálta, hogy még egyszer, a megyeháza balkonjáról is elhangzott még háromszor. A mai eszemmel is újból felmennék arra a balkonra, és újból elmondanám a verset” – mesélte. Illúziói január 3-ig tartottak, amikor a kezébe került néhány Hargita megyei román feljelentése, amiből aztán a Har-Kov botrány lett. „Vásárhelyen volt januárban az első országos RMDSZ-tanácskozás, ahol először mondtam ki, hogy jövőnket csak Székelyföld autonómiájával lehet biztosítani. Az első szünetben a galléromat rángatták, hogy mit akarok a Magyar Autonóm Tartománnyal, itt a román demokráciában minden megoldódik. Mondtam, fiúk, nem lesz megoldva” – elevenítette fel. Egy ideig a művelődési felügyelőség főtanácsosaként dolgozott, a politikában nem akart részt venni, parlamenti jelöltséget sem vállalt. A Székelyföld alapítója Néhány szabadúszóként eltöltött év után a megyei tanácshoz került elnöki tanácsadóként – ekkor merült fel egy székelyföldi kulturális folyóirat létrehozásának igénye. „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy kell egy periodika, ami rólunk szól, és minket mutat fel a világ felé az itt élő alkotók által. Így született meg a havilap ötlete, sokat töprengtünk róla György Attilával és Molnár Vilmossal. Az akkori megyei vezetés megértette, támogatott, és kezdtük gyűjteni az anyagot, Székelyföld lett a folyóirat neve. Néhány emberen és rajtunk kívül, akik bíztunk benne, rengeteg ellendrukker volt. Azt mondták, még egy évig sem fog működni – idén már húsz éves, ami egy folyóirat esetében már nagykorúságnak számít. Az egyik magyarországi testvérlap azt írta a Székelyföldről, hogy egy jól kitalált lap, valószínűleg azért, mert nem csak irodalmi lap, kulturális folyóirat, interjút, történelmet, szociológiát, néprajzot, színházművészetet, zenét is tartalmaz” – ismertette. Ferenczes István alapításától 2010-ig, nyugdíjazásáig volt a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, amelynek létrehozását élete egyik legnagyobb megvalósításának tartja. Az Ergéziek nyomában Élete egyik nagy szerencséjének tartja a Tudor Arghezi költő székely édesanyjával, Ergézi Rozáliával kapcsolatos kutatás eredményét. Kovács Attila / liget.ro lapozás: 1-30 | 31-33
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
